Az emberiség számára a sertéshús és sertészsír már régóta különös fontossággal bír. A sertés mindenevő voltából kifolyólag a takarmányozásukat a világ különböző pontjain a helyi adottságoktól függően, különböző módon oldják meg.
Például Kínában, Vietnamban, Kambodzsában, Malajziában, vagy éppen Indonéziában a hagyományos sertéstenyésztés főleg a növények, a kerti hulladékok feletetésére korlátozódik részben még ma is. A tengerhez közel lévő országokban az emberi fogyasztásra alkalmatlan halat hasznosítják a sertés takarmányozásában. A kontinentális területeken, például Magyarországon a szemes termények: kukorica, árpa, malomipari termékek jelentették a sertéstartás alapját.
A cél a nagy súlyú zsírsertésekből étkezési szalonna és sertészsír előállítás volt. A sertéstartással kapcsolatosan meg kell említeni a legeltetést is. A sertések ugyanis nemcsak a föld felszínén található eleségeket, hanem túrással földben fellelhető gyökereket, gumókat, férgeket is képesek. Nem szabad elfelejtenünk, hogy 60-70 évvel ezelőtt hűtőszekrények hiányában a háztartásokban a sütött sertéshús csak zsírban tárolva volt eltartható. A sertészsír azon kívül, hogy nagy fontosságú energiaforrásnak számított, a hús alapvető „tárolóeszköze” volt. Éppen ezért a XIX. és a XX. század elején a sertés zsírja volt az egyik legértékesebb termék. A táplálkozási szokások megváltozása és a hús tárolásának mesterséges hűtéssel való megoldása jelentős változásokat idéztek elő a sertéstenyésztésben. Jól érzékelteti a sertés nagy genetikai változékonyságát az a tény, hogy alig 100 év alatt a zsírtípusú sertéseket kifejezetten hústípusúvá alakították át.